Karakterfigurák neked

Emberek, mesefigurák megformázása 60-70cm-ben

Sóvirág

 

Tegnap este láttam egy előadást a Vígszínház kamaraszínpadán

Ez az a fajta produkció, amely később, hazafelé, éjjel álomban, és még hajnalban is belül zakatol tovább.

A kamaraszínpadi előadás a kilencvenegyedik életévében lévő, holokauszt túlélő Fahidi Éva és a harminckét éves Cuhorka Emese találkozása táncban, szóban, zenében, emlékek idézésében.

Igazi performansz, ami történik a szemünk előtt, emlékek, fotók elevenednek meg, és vágtatnak velünk végig a több mint másfél óra alatt pici kis tükörcserepekkel a két megjelenítő életét bemutatva, egyszerűen, és mégis felismerhetően.

Egy pillanat az élet, egy pillanat, amely bármikor annyiban maradhat. A pillanaton belüli mikró pillanatok megélése, a fájdalmak, az örömök, a mesék, a szerelmek, a család, a veszteségek, a kacagások, a lét minden apró pici mozaikja, apró molekulája, ami elénk tárul ebben a közös produkcióban.

Ki hiszi el kislány korában, hogy az éppen fejlődő nőiessége, a kis hegyes cickók egyszer majd megereszkednek?

Elhiszed akkor fiatal lányként, amikor magas sarkúban három emelet lerohanása után sem lihegsz, hogy negyven év múlva egy emelet megmászása is lihegésre fakaszt, hát, még, amikor a kilencedikre, csomagokkal a lift meghibásodása miatt gyalog kell felmenni?

Senki! Bizony, ne mondja senki, hogy fiatal életszakaszaiban elhiszi, hogy ő is lesz olyan idős, esetleg ráncos, löttyedt, feledékeny, vagy mozgásában korlátozott, mint az a valaki, akit fiatal létére nem látott szépnek, nem értett meg.

A lelkünk mindig fiatal marad, legyen a testünk akárhány éves, a lélek, a szabadon szárnyaló, mindig fiatal, és mindig reménykedő.

Ez segítette a holokauszt áldozatai közül hazajönni azokat az embereket, nőket, férfiakat, fiatalokat, akiknek a lelke még a legszörnyűbb időszakban is képes volt szárnyalni, és reményt adni.

Most pedig segít a tánc, abban, hogy ezt az életigenlést átadja nekünk és megmutassa amit magunk sem hinnénk, ahogy egyre kapaszkodik fel és fel emlékei hálóján, hogy milyen hajlékony tud lenni egy kilencven éves, és hét hónapos nő, aki mindazok ellenére, amit megélt, pedig mindenkijét elvesztette, de mindig is élni akart.

A tánc, amely átlényegít, amely megadja azt a lehetőséget, hogy testünkkel is valamennyire megőrizzük a belső lelki gyermek rajongást, a fiatalság csodáit, a fájdalmak feldolgozását, a sikerek átadását, a lelkünk áramlását a többi ember felé.

Lehet, hogy nehezen állok föl a földről, lehet, hogy már nehezen szállok fel a buszra, ha magas a lépcső, de amikor táncolok, szárnyaim nőnek, lebegek és nincsenek akadályok.

Természetesen, Fahidi Éva nem kilencven évesen kezdett táncolni, hiszen lételeme volt a tánc, a mozgás, a teste karbantartása.

Gabriele Roth, az öt ritmus szabadtánc megalkotója is ezt vallotta:

„…Amikor feloldódsz a táncban, elveszted az éned észlelését. Nem aggódsz amiatt, hogy hogy nézel ki, hogy kecses vagy lompos, kövér vagy sovány vagy-e, hogy mosolyogsz, vagy grimaszolsz – mindezek a felületes ego-aggodalmak eltűnnek.

Hiszen ezek mind csak illúziók. Ha addig táncolsz, hogy semmi más nem marad, csak a tánc, az olyan, mintha egy ajtót kitárnál; egyetlen finom mozdulattal szerelmes leszel az univerzum hatalmas lüktetésébe."

Tegnap este újra kitárult egy ajtó, Fahidi Éva és Cuhorka Emese ajtaja számomra, számunkra, akik végignéztük, végigkísértük a folyamatot.

Lesz még azt gondolom, amin el lehet merengeni a látottak, hallottak kapcsán, és mindazon, amely az életünk értelmét képezi, és a létünket irányítja.

Kiwi és Csernobil

Eszem a reggeli gyümölcsömet, grapefruit, banán, kiwi, reggelente, piros, fehér zöld, március 15-e óta minden reggel megeszem a saját kokárdámat vitaminból.

A gyümölcsök mindig is a kedvenc ételeim voltak, 1990-től 2015-ig csak gyümölcsöt ettem egész délelőtt, s bárhová utaztam cipeltem magammal a gyümölcseimet. Elkészítettem a „normális” reggelit a családomnak, beleszagoltam a másfajta illatokba, és boldog örömmel fogyasztottam tovább a gyümölcseimet.

Ha táborba, nyaralni, osztálykirándulást kísérni mentem, oda is elvittem az alapfelszerelést, a reggeli gyümölcsömet, és, ha volt mód a helyszínen megvásároltam hozzá a délig tartó kiegészítést.

Evezőtúrán szárított gyümölccsel váltottam ki a friss gyümölcsöt, tehát tartottam magam a testkontrollnak nevezett étkezési kultúra egyik feléhez, a délig tartó gyümölcsfogyasztáshoz.

Évekig kávét is ezért csak ebéd után ittam.

2015-ben rászoktam a gyümölcs utáni zabkására, de ez egy másik történet. S, mivel abban a 25 évben, amíg tartottam magam a délig gyümölcs fogyasztásához, semmilyen finom, még a tábori vegetáriánus csodás reggelik se tudtak megingatni.

Sajnos a délutáni és esti étkezésekkel már nem ez a helyzet, de ez szintén egy másik történet.

Hogy miért jutott eszembe, hogy erről írjak? Mert miközben háromszínű gyümölcsreggelimet fogyasztottam, hallottam a rádióban a már majdnem elfeledett emlékidézést, a csernobili robbanás évfordulójáról szóló beszélgetést.

1986-ban Szófiában éltünk férjemmel és két lányommal.

1985. szeptemberében mentem ki a két lányommal a férjem után, aki már kint tartózkodott, akkor még hitem szerint 13 hónapra, majd 3 év lett a kiküldetés vége. Az 1986. május 1-je Szófiában ért minket.

Szófiában, ellentétben a magyarországi hittel nem éltek „bolgárkertészek”. A boltokban, zöldségesnél, a piacon, elvétve lehetett gyümölcsöt, zöldséget kapni. Amit egyébként nagyon megszerettem, alap volt, a Maruli saláta, a hagyma, néha az alma, sárgarépa, pasztinák, és az kígyó uborka. Egész télen, szinte semmilyen gyümölcsöt, zöldséget nem tudtam adni a lányaimnak. Ha megjelent a mandarin, általában két órát álltunk érte sorba. Vendégségbe virág helyett újhagymát vittünk, és nagyokat nevettünk a sóherságon. Volt olyan, hogy sorban álltam almárért, és egyéb zöldségért, ez már egy évvel később volt, és, mivel a sor hosszú volt, és közeledett az ebédidő, a zöldséges, kihajtott minket a boltból, közölve, hogy ebédidő van. Nekem ez volt a tipikus „szocializmus”! Pedig ez az időszak volt állítólag a Zsivkov-féle rendszer legerősebb éve! Már a lakosok szemében is. Lehetett kapni Adidas cipőt, igaz, hogy az átlagkereset egyharmadáért, 33 Leváért, de kígyózott a sor a bolt előtt. 1987-ben a pártkongresszusra egész utcát építettek, olyant, mint a Váci utca, tele bolttal, igaz, a kirakat mögött, nem volt bolt. A kirakat, tele áruval, belül, pedig semmi.

Mint, kint élő feleség, és HTB, néha a magyar iskolában beugró tanár, miközben beszerzési körútjaimat, és egyben a nyelvtanulás útjait jártam, sok mindent tapasztaltam, amely kapcsán, akkor én, a „legvidámabb barakk” lakója, úgy éreztem, hogy Magyarország a leginkább jó hely a világon, ahol „minden” kapható. Mert nem csak háromféle sajt volt. (Ó, de kicsordult a nyálam tegnap, amikor megláttam a CBA-ban a Kaskaval sajtot!) Mert meg kell, hogy mondjam, mivel egy idő után nem volt mód, hogy Magyarországról Trappista sajtot hozassunk, megvettem a bolgár Kaskavalt, és nagyon megszerettem az ízét.

Amikor, pedig, nem lehetett már Magyarországról kávét hozatni, bekeveredtem egy orosz kolóniának fenntartott üzletbe, ahol kiváló kávét sikerült vásárolni!

De, Csernobilról akartam írni. Ahhoz, hogy érthető legyek, el kell magyaráznom még egypár dolgot. Bolgár házban és nem diplomata házban laktunk. Az Univerzum akkor is segített, bár én ezt annak idején még nem tudtam. Magyar kiküldöttek közül csak két család lakott bolgárok által lakott házban, az egyik mi voltunk. Mindenki más diplomata házban lakott. A mi házunk a német kolónia mellett volt, és ezért a németek által kiharcolt „kegyben” is részünk volt, ugyanis, egy transzformátor állomáson voltunk velük, s, így nem kapcsolgatták három óránként ki-be a villanyt, mint, ahogy egész Bulgáriában tették.

A három házból álló lakótelep a diplomaták, és kolóniák közé ékelődve állt. Mindez a lehetőség azért adódott, mert azok az ingatlanok, ahonnan a három ház lakói ki lettek költöztetve, a közeli Moszkva szálló és a hozzá tartozó sportpályák helyén álltak. Így lettünk ott lakóként mi is kedvezményezettek.

A konyha ablakában, a „lengyel piacon” vásárolt táskarádiómmal, egyedül a magyar kolóniában, be tudtam fogni a Kossuth Rádió adását. A magyar rádió, ellentétben az azóta terjedő hírekkel, már május 2-án közleményben tudatta a robbanás tényét, csak nem értettem, hogy mi történt.

Amit tapasztaltam, hogy a végre megtelő tavaszi piacon, miközben vásároltam, kivonultak a hivatal emberei, rendőri kísérettel, és mindent összeszedtek. Később azt mondták, Bulgária felé fordult először a felhő. Mint később kiderült, a zöldséget, főleg a salátát azért szedték össze és semmisítették meg, mert azt mondták, az a legveszélyesebb. De, és, mivel akkor még alig értettem a nyelvet, én csak fel voltam háborodva, hogy a három napos ünnepre megint nem tudok zöldséget tenni az asztalra. Azt gondolom, a bolgárok is sejtettek valamit. Mondták nekik, ne menjenek a gyerekek a szabadba játszani, ne igyanak tejet, csak tejporból készült készítményeket, mert az állat megehette a sugárzó növényeket, és a teje fertőzött lehet. Én, nem hittem az egészben. Nem értettem, ezért, hittem abban, hogyha baj lenne, tudatnák velünk. Természetesen, nem tették. Elmismásolták ezt is, mint annyi mindent, és magunkra hagytak bennünket, ahogy ez már a politikában mindig is volt, és ahogy ez azóta is divat.

Ma van a robbanás évfordulója. A tudós azt meséli, hogy konkrétan „csak” ennyi ember halt meg, hogy a természet újraalkotta magát a tragédia helyszínén, és, hogy mindenki felelős volt azért, hogy ez megtörténtetett, és az elhallgatásért is, hogy a svédek vették észre a megnövekedett sugárzást, úgy derült fény az egész disznóságra.

Azt gondolom, hogy naponta robbannak kis hazánkban „kis csernobilok”, amelyek ugyan, hála az Égnek, nem járnak urán kibocsájtásával, de folyamatos „mérgezést”, és később haláleseteket okozhatnak a lakosságnak, környezetünknek, a körülöttünk élő természetnek.

Hosszúszakállú - A törpe felbukkan

 

 

Azt hitte, sokkal félelmetesebb lesz.

Bentről, a kis teremből csak a szürke felhők, a szakadó eső és az időjárás változása által egyre hűvösebb levegő, és a megváltozott tér volt érzékelhető.

Abban a szobában, ahonnan most kifelé nézett, folyamatos munka folyt, beszéd, beavatás, írás, olvasás, figyelem, kacagások, hümmögések, elmélyülések, beszélgetés.

Hat nő, akik együtt töltenek egy napot, tanulnak valami újat, előrébblépnek, hogy fejlődjenek, és ezáltal boldogabbak lehessenek.

Teremtenek.

Önszeretetük új lehetőségeit teremtik meg az írás által.

Felépül bennük a ház, amelyhez eddig csak a téglákat ismerték, meg a habarcsot, meg az egyéb anyagokat, meg a kőmívest, de nem tudták, hogy együtt, a kőmíves, a téglák, a habarcs, a tervek, az akarat, mire képes.

Hat nő, akik bíznak benne, hogy ezentúl midig megépíthetik, a házukat, betűkből, érzelmekből, gondolatokból, szeretetből, és nem utolsó sorban, humorból.

Mesék készülnek, történetek, életek elevenednek, kiröppennek, megvalósulnak, megelevenednek az állatok a fák, az emlékek kusza láncolatai, mind olyanok most, mint tavasszal a bábból kikelő a pillangók.

Az anyja sosem mesélt. Az is lehet, hogy csak a képzeletében, az emlékeiben nem találja a megfelelő bugyrot, arról, hogy az anyja mesélt-e neki esténként, az elalvás előtt, vagy sem.

Ezt már soha többet nem tudja megkérdezni.

Amikor kérdezett is tőle az utolsó években, már mindez elveszett az időskori felejtés hálójában. A dolgok vagy nagyon csúnyák lettek, akkor is, ha nem azok voltak, vagy minden nagyon megszépült.

De már ez nem érdekes.

Hiszen, akár igen, akár nem, ő nem emlékszik arra, hogy az anyja bármikor odaült volna az ágya szélére, kezében mesekönyvvel, és olvasott volna.

Számára is elvesztek ezek az évek, elvesztek az emlékek.

Valaminek lennie kellett, mégis, hiszen a könyvek szeretete az anyatejjel oltódott belé. A mesék szeretete, a szép meséké, a verseké, a végtelen szerepléseké, a történetmeséléseké, amikor át lehet adni az élményeket, és elmesélni a történéseket, és másokat is meg lehet nevettetni, vagy siratni ezekkel.

Az is lehet, hogy mindezt a közösségben kapta meg, a hat hetes kortól bölcsőde, óvoda, iskola, napközi nyújtotta élmények kapcsán lett az övé. Ez sem fontos már, hiszen, lassan minden már a ködbe vész, és megmarad az élmény, az eredmény, az írás, a betű, a könyv, a mesék szeretete, az átadás szeretete, és a befogadás boldogsága.

Egy mesére mégis emlékszik, az biztos, hogy ez az egy mese volt az anyja egyetlen saját meséje. A nagyszakállú törpe meséje.

A nagyszakállú törpe, mint szimbólum, aztán beköltözött az életünkbe. Mert a törpe a szakállával mindent tudott csinálni, de legfőképpen takarítani.

Ahogy minden ember, aki nem takarítás fóbiás, a takarítás állandó, sose látszó volta miatt, anyjának és neki is folytonos mumusként lebegett a szeme előtt.

Neki mindig voltak és vannak fontosabb dolgok, olvasni legfőképpen. Az anyjának, természetesen az apja, meg a főzés, a munka, a kötelező penzumok, és persze az olvasás.

Ez, természetesen nem azt jelenti, hogy megette a lakást a kosz, de, hogy nem az volt életük legfontosabb témája. Mégis a legtöbb, amin veszekedni lehet, apró gyermek, és kamaszkorban, és, amely megkeserítheti a kapcsolatokat, a soha meg nem látszó rendrakás, a folyamatos porszívóhang, a portörlés, mint a legnagyobb mumus…

Hogy is kell? Előbb port törölni, aztán, porszívózni, vagy fordítva?!

Hát ezt a tyúk-tojás problémát oldotta meg a nagyszakállú törpe, anyja meséjében, mert ő a szakállával söpört, padlót fényezett, port törölt, és mindent csillámló tisztára varázsolt, úgy, hogy természetesen a szakálla egy szála, egy molekulája sem lett attól piszkos, vagy kese-kusza, mindig hófehér és makulátlanul tiszta maradt.

Ahogy az évek teltek, és neki is születtek kislányai eszébe jutott gyakran, akár mesélés közben, akár takarításkor anyja hosszúszakállú törpéje. Egy törpe, aki mindig segített. Mert ez a törpe, nem csak takarított, hanem segített áthidalni a konfliktusokat, megszüntetni a monotónia csapdáit, elhárítani sok mindent, amiből veszekedés keletkezhetett volna.

A nagyszakállú törpe, aki hallhatatlan lett, anyja halálával egy időben.

A hat nő a teremben alkotott, varázsolt, újabb és újabb alakokat formált, a képlékeny légből.

Így születtek manók, királyok, királynők, békák, tündérek, varázslók, beszélő tárgyak és állatok csodálatos lények, egymás után feléledtek, teremtődtek, megjelentek képzeletük vetítővásznán.

Hosszúszakállú törpe is ott lebegett köztük, bár maga akkor még igazán nem ismerte fel, hogy itt van megint, hogy újra megtalálta őt az ő törpéje, amelyet az akkor az anyja alkotott. Most már tudja, hiszi, hogy másra nem volt ideje, ereje a létfenntartás és a feladatai közepette. S bár rengeteget olvasott, és még majd kilencven évesen is emlékezett kedvenc regényei, színházi élményei hőseinek nevére, és a városokra, ahol éltek, mindig arra hivatkozott, hogy a meséket nem szereti, nem érti, és a hétköznapok valóságától elrugaszkodottnak érzi.

Pedig az egész élete mesébe illő volt, hiszen főnixmadárként éledt újra és újra a borzalmakból, és élte végig az életét addig a végkifejletig, ameddig álmaiban megjelentek az angyalok, gyönyörű férfiak képében. A szakállas törpéből így lett végül az a sok gyönyörű férfi, aki elkísérte az utolsó útra, amely a Földről a Mennybe vitte.

Azt hitte félelmetesebb lesz, kilépni az esőbe, a szürkeségbe, a nyomott levegőre az alkotás repkedése után.

De nem, a levegőben a friss tavasz illata keveredett az eső áztatta beton, a zöld és a tisztaság illatával. A madarak éppen dalra fakadtak a város kellős közepén, az eső pont apró cseppekben illant tovább, a pocsolyák mosolyogva verték vissza a zölden feléjük boruló fák lombozatának tükrét.

És megint, igen, megint azt érezte, hogy valahol itt van a boldogság! Nem kell félni, mert a hosszúszakállú törpe takarított. Szakálla az Égből egészen a Földig leér már, és ha nem is hiszi el mindig, de egyfolytában takarítja előtte és körülötte az utat, hogy minden tiszta és csillogó legyen, és érezhesse a boldogság eső utáni illatát.

Hajnali ébrenlét - tükröm tükröm

Rendszeresen ébredek éjjel két óra után húsz, harminc perccel. Szerencsém, ha visszaérkezve az ágyba, a mellékhelység látogatása után, újra el tudok aludni. Foghatnám a Holdra, az ébredéseket, a sok folyadékra, amelyet tegnap magamhoz vettem. A bennem zakatoló gondolatokra, bármire, de csak egy vágyam van ilyenkor, hogy még alhassak egy kicsit.

Az álmok szövevényes hálójából felébredve, azonnal tovaszállnak, pedig tudom, hogy sok üzenet van bennük, mégis, mire újra magamra húzom a takarót, megrohannak a megírásra szánt munkák, élmények, és a gondolatok, mind-mind egy-egy olyan szövegkezdettel, amelyből, ha akkor hajnali fél háromkor, kikelnék az ágyból, és leülnék a számítógép elé, azonnal kerekíthetnék egy történetet.

Pedig én makacsul aludni szeretnék –

De tódulnak a gondolatok, az érzelmek, a feladatok, beindul az agyam, zakatol, alig bírom csitulásra fogni.

Mert aludni szeretnék, mert most arra van szükségem, az alvás, az álom meleg burkára, a lenyugvásra, a pörgések után, arra a békességre, amelyet a test alvással való megpihenése nyújt.

Milliószor hallottam, hogy Nobel-díjasok, és más nagyságok, megelégszenek a három, négy órás alvással. Hogy az életünk jelentős részét átalusszuk, és mekkora pazarlás ez ebben a nyúlfarknyi létben.

Viszont, nagyon sok olyan véleményt is hallottam, hogy milyen fontos az alvás hét, nyolc órája.

Amúgy mindig is pacsirta voltam. Mióta az eszemet tudom, korán kelő vagyok, és jól ébredő vagyok, így a hajnali ébrenlétnek vannak hátrányai. Nehezebben kelek fel korán, fáradtabb vagyok, és mindaz a lendület, amely egy végigaludt éjszaka, hajnal után fél hatkor elindít az uszoda felé, mostanában megint hiányzik.

Hetek óta megint nem voltam úszni.

Ráfogtam arra, hogy az iskolákban, februárban, a félév kezdetén megint elrendelték az úszást, és a hajnali nyugalom az uszodában véget ért, hogy csak mi voltunk, akiknek a hajnal a maga csodájával a hajnali kelést is meghozza, azt, hogy érdemes kelni, mert a hajnali csend, az uszodába menet, a nyugalom a vízben, a szaunában. És így ma sem megyek, mert nem fogok tudni egy órás fennlét után felkelni akkor. Kifogás megint van. És az Egó megnyugszik.

Pedig ez így nem jó. Na, jó, nem ostorozzuk magunkat. Mindennek megvan az ideje. Majd csütörtökön…de akkor igazán?!

Eszembe jut Édesanyám, aki éveken, évtizedeken át mesélte, panaszkodva éjszakai virrasztásai történetét. Idősebb napjain, ilyenkor felkelt és pakolt, keresett, kutatott, mindig valamit, elveszett papírt, pénzt, az életének egy-egy darabját. Újra, és újra összerakta a fiókot, a számlákat, ki, be járkált a mellékhelységbe, és aztán reggel panaszáradattal borította el az érkező gondozót, vagy engem a telefonbeszélgetésben. Ezeknél az ébredéseknél, sokszor le is csúszott az ágyról, és felkelni órákon át nem tudott, ilyenkor engem riasztott, a lerántott telefon segítségével, Kőbányáról a Dob utcába.

Az is hajnali gondolatözönként zúdult rám, hogy milyen csodás ez a tavasz, hogy az összes rózsaszín, és fehér fa, amely virág,- illatpompában virít, már nem lehet az ő része, hiszen másfél éve halott, és, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy én láthatom, érezhetem, szagolhatom, és sétálhatok a tavaszi madárcsicsergés közepette.

Hát, most itt ülök, írom azt, ami éppen kifolyik belőlem, ami abszolút nem az, amely hajnalban végigszáguldott a gondolataimon, szinte olyan, mintha egy radírral kitörölték volna mindet, ami akkor ébren tartott, nem hagyott tovább aludni.

Pedig az az egy, másfél óra hosszan tartó gondolatsor fontos lehetett.

Elszállt, ahogy az álmom.

Úgy ahogy minden reggel az álmok elvesznek a révületben, s ha mégis megmarad, akkor sokáig velem van, gondolatokat ébreszt, melegséggel tölt el, megoldásokat, vagy kétségeket hoz.

Az álom, amely néha szerelemest, kacagóst, és megelégedett sejtelmes képsorokat vetít elém, és másnap, ha felidézem. újra érezzem az ízt, a melegséget, a vágyat, a szerelmet, a szeretetet, és az egész hangulatát.

Aztán egyszer csak, mégis reggel van, és egy tegnapi beszélgetéssel, egy feladattal kapcsolatos megoldással ébredjek, hat órakor.

Csodás reggel, csodás április, ez köszönt akkor, meg a lehetőség, hogy a napom olyan széppé varázsoljam, amilyen arcát mutatja nekem a tavasz.

Fotó: tükör a tükörben.Skócia. Boszorkánykiállíásról kijövet.

 

 

Mint a tiszta vízü forrásban a kövek

A találkozások, a kapcsolódások véletlenek szövevényes hálójában, mint a pók, ahogy szövi, úgy alakulnak, tekerednek, életünk során körülöttünk.

Hogy az Univerzum céljai, és a magunk által kitaposott, de, persze az Univerzum által, a Lét által már réges-rég megírt történetek sokaságait érjük, éljük, ezt elég nehezen fogadjuk el, de, aztán, ahogy visszagörgetjük a történetek aranyfonalát, csak rájövünk arra, hogy mindig megvan az ok és az okozat, még akkor is, ha a szinkronicitás segít.

Amikor valakire gondolsz, és felhív, amikor pont akkor találkozol vele, amikor rá van szükséged, amikor megveszed a rég vágyott lakást, pedig, csak elmentél mellette az utcán, és felnéztél arra az ablakra, hogy igen ott lenne jó egy lakás.

A technika fejlődése megkönnyíti mindezt, ha visszatekintünk pár évtizeddel előbbre, amikor a házban, ahol laktam, talán három embernek volt vonalas telefonja, és mindenki oda kérte a hívást, vagy onnan telefonált.

Vagy, amikor még egy lakásban gyűltek össze az emberek, hogy tévézhessenek, ezt nem nosztalgiából mondom, csak érdekességképpen, hiszen magunk is elfeledjük a napi rohanás, a másfél évenként lecserélt telefonok, és egyéb kütyük áradatában, hogy volt ilyen időszak is. Ráadásul gyermekeinknek és unokáinknak ez már elképzelhetetlen mese kategóriája, hogy ilyen időszak is volt.

Van egy szidott, és áldott közösségi háló, amely még besegít mindebbe, hogy megtaláljuk régebbi életeink szereplőit, természetesen, azokat, akik szintén igényt tartanak, és mindezt nosztalgia könnyező emlékképeinek felidézése nélkül.

Hiszen vannak érettségi, főiskolai, és általános iskolai találkozók, mondhatnád, amikor találkozhatsz, öt, tíz, akárhány év után osztálytársakkal, és megállapíthatod, hogy igen, csak te nem öregedtél, változtál. És mégis. Amikor még létezett az IWIW, már akkor is megtaláltak tizen-huszonév után barátok, és az jó volt, mert követhettük egymást, ha akartuk tovább a változásokkal kísért útjain, és most a Facebook is segít, hogy megtaláljanak rég nem látott ismerősök, barátok.

Tamással tizenkét éves korunkig jóbarátok voltunk. Ő az Akácfa utcai ház harmadik emeletén lakott, én a földszinten. Nagyjából nem is volt más gyerek a házban, csak mi, ezért, sokat voltunk együtt. Minapában megtaláltam a közösségi oldalon véletlen keresgélés eredményeképpen, mert éppen kutattam azt a házat, lévén, írtam róla egy novellát, ahol felnőttem, és éltem 25 éves koromig. Tamással több, mint negyven éve nem láttuk egymást, amikor a közösségi oldal segítségével beszélgetésbe elegyedve, majd, egymást felkeresve találkoztunk, és így történt, hogy Tamás megrendelte tőlem a saját figuráját, amelyet, mindkettőnk nagy örömére sikerrel át is adtam, neki húsvét hétfőn. Öröm volt a munka, öröm örömöt szült, és egy újabb régi-új barátot.

Márti kollégiumi szobatársam volt Debrecenben a főiskolán, amit akkor még Tanítóképző Intézetnek neveztek. A 4 ágyas szobában, ahol laktunk, ő volt a legkisebb, legfiatalabb, a maga 150 centijével és 36 kilójával, mi, többiek hárman Pestről érkeztünk a suliba, ő Rétságról. Nem mondom, hogy nem voltak konfliktusok, a négy idősebb lány, mi hárman „pöstiek”, három éves munkaviszony után felvételiztünk, Márti épp, hogy leérettségizett, mégis, most negyvenhárom évvel később, Márti volt az, aki megtalált, a közösségi oldal, és az előző évi kiállításom kapcsán, és ajánlotta fel, hogy legyen Vácott, a lak és munkahelyén kiállításom a városi könyvtárban. Márti bölcs asszony, és mélyen érző anyuka, nagymama lett, és boldoggá tett az a gondolat, hogy a változások bennem, megváltoztathatják a környezetem visszajelzéseit is, hiszen tisztelettel, és csodálattal tekintettem, a réges-rég nem látott volt pici lányra, hogy ő és a családja milyen hatalmas értékeket hordoznak.

 

Erika barátnőm még az IWIW-es korszakban talált meg, Ő is debreceni barátnőként épült bele az életembe, Erikából könyvtáros, és költőnő vált, sok év óta figyeljük egymás lépteit, a virtuális tér segítségével.

Mindez, amit leírtam, nem nosztalgiázás, hanem az a látásmód bővülés, amely gondolataimban, érzelmeimben többé, és tágasabbá teszi, és tette a lehetőségeimet, és életem eseményeibe, mint a tiszta vizű forrásban meglátott csodás csiszolt kövek épülnek be, és lesznek az enyémek, újra.

 

Elza és a húsvéti bárányhimlő

Sokszor írtam már arról, hogy nem tudom nézni a tárgyak halálát.

Nem azért, illetve, igen, mert alapból tárgygyűjtő is vagyok, mert nem ez a lényeg, csak az, hogy nem bírom nézni, amikor halomban áll a szemét, amikor régi kedves tárgyak szemétre kerülnek, és amikor továbbhasznosítható, megmenthető dolgok is szemétben landolnak.

Többféleképpen találkoztam már ezzel a jelenséggel. Alapból a lomtalanítás, még akkor is, amikor nem tényleg szemétkupacoknak kinéző, értékesebb dolgokat leső szemek nélkül még lehetett ezt-azt találni, mert akkor is forgott a gyomrom, amikor elkísértem gyűjtőkörútjára egy barátomat, 15 éve. Sőt, nem is arról beszélek, amikor még tényleg kincsek hevertek a lomtalanítási törmelékben, amelyet a gyűjtő, értő szem azonnal kiszúrt, és még ölre menő vita nélkül el is vihette haza a kis gyűjteményébe. Nem arról, amikor valaki meghal, és az örökösök a kilencedik emeletről dobják ki, amit ott találnak, nem, amikor olyan kerül a szemétbe, ami még érték.

Volt régi lakásunk kukájában így találtam egy kis rokkát, amelyet a szomszédasszony, a férjére haragvón taposott félig töröttre, így találtam Bulgáriában tanítás, és alkotás vágyának hiányában, varroda szemetesében kalapfilceket, így került a kézműves műhelyem felhasználási listájára drót, sapkakészítő műhely maradéka, az Operaszínház, és más színházak szabászatának hulladéka, és égetés elől megmentett cérna, spulni, selejtes gipszpólya.

Ez a késztetés nem most kezdődött, hiszen már tíz-tizenkét éves koromban felhasználtam az akkor még újnak számító mosószeres flakont, mert piros volt, és süvegszerű kupakkal záródott, mikulás ajándék készítésére, és múlt héten, pedig két kedves fiúgyermeket örvendeztettem meg, a zabtej gyűjtött kupakjaiból készült gombfoci csapattal, és torokfájás elleni forró ital dobozának átalakításával, még kapu is készült a csapatok részére.

Amiről, és amiért ez most újra témaként előjött az az, hogy újabb lépést tettem a megőrzés, felújítás útján, remélve, hogy bárányhimlőben ünneplő legnagyobb unokámat meg tudom vele örvendeztetni.

Már két éve is lehet, hogy egy babatorzót kaptam ajándékba valakitől, tudván azt, aki ajándékozta, hogy nálam semmi sem vész el, mint az energia, csak átalakul. A babának szép feje, tépett, összeragadt szőkés-vöröses haja volt, és felső,- és alsóteste, kezek és lábak nélkül. Valószínűleg zenélő, vagy beszélő baba lehetett, mert a hasán egy nagy kerek lyuk tátongott. Arca szép, kidolgozott, nem igazán az én stílusom, de mégsem Barbie erőltetett szépség, hanem a kettő közötti állapot.

Két éve rakosgattam hol ebbe a dobozba, hol a másikba, mikor hol helyezkedtek el a felújítandó, átalakítandó dolgaim.

Flóri, legnagyobb, és jelenleg bárányhimlős lányunokám nagy Jégvarázs rajongó, mint sokan, köztük én is, de ő Jégvarázsos ruhában ünnepelte az ötödik születésnapját, és természetesen Elza a kedvence.

A babatorzó a napokban, kiállításra készülvén a kezembe került újra, és megszületett az ötlet, hogy unokámnak elkészítem belőle Ellát. Hát ez készült tegnap, és ma fogja megkapni, már előre izgulok, hogy milyen arcot vág, és remélem, enyhíteni fogja szegényke szenvedéseit. Sajnos, elfelejtettem a folyamatot lefényképezni, így „csak” a végeredményt tudom megmutatni, de azt gondolom, az is magáért beszél.

A haját megmostam, kifésültem, egy hosszú, babakészítés céljára vett világosabb szőke hajat rádolgoztam, összefontam, ráragasztottam. Elkészítettem a kezeket és a lábakat pamutanyagból, beragasztottam a hasán a lyukat, bevontam a testet pamut anyaggal, behelyeztem a kezeket, lábakat a helyükre, összevarrtam a testet borító anyaggal, rögzítve.

Kiszabtam világoskék nyúlós anyagból a felsőrészt, és a szoknyát, scrapbooks technika jóvoltából kék csillámos 3D-s festéket szétkentem az anyagon, megszárítottam, elkészítettem a maradék nyúlós anyagból a harisnyáját, mintás türkizkék bársonyból a cipőjét, világoskék függönyanyagból a palástját, és végül lila csillámmal kicsit megrajzoltam a szemhéját.

Hát így készült a kéz és lábnélküli babatorzóból csodálatos Elza. Persze mivel most a szemeit nem én rajzoltam meg, ettől függetlenül a lelket ugyanúgy beleraktam, mintha én rajzoltam volna, hiszen a többi mind az én munkám és szeretetem gyümölcse.

Pénztelenség, igényelenség

 

Nem tudom, hogy amiről ma írni szeretnék mennyire vált ki érzelmeket, de azt érzem, hogy beszélnem kell róla.

 

Ami számomra feldobta ezt a témát az, hogy egyre több negyvenen túli embert látok, akiknél azt érzem, hogy úgy gondolják, hogy a saját magukkal való törődés, a higiénia, a külső megjelenés, nem fontos.

 

Egyik oldalon ott vannak a tizenévesek, azok a nagy részben általános iskolai korú és egészen a családalapításig  magukkal sokat foglalkozó fiatalok, ahol a lányoknál a műköröm, a műszempilla, a teljes smink, az egyen divat trend az iskolába menet is, legtöbbször fekete színnel párosítva, tetőtől talpig, a fiúknál, pedig a tépett gatya, szerencsére a csipőnadrág fenékbe, és alsónadrágba látó ideje talán elmúlt, de itt jön a frizura, minél tornyosabb, és a tetoválások tömkellege.

 

Félre ne értsen senki, mindenki úgy alakítja a külső megjelenését, ahogy akarja, nem erről akarok írni, nekem mindegy, hogy nem lát a lányka a műszempillától, és véres a szeme, mindegy, hogy a cafatokban rajta lógó nadrág többe kerül, mint bármi értékesebb, csak nem értem. A végletek azok a problémák, amelyek miatt rázom a fejem.

 

Kislánykoromban, és talán még utána is, a szakadt, foltokkal nem ellátott ruhanemű szégyent hozott a családanyára, hiszen, nem járhat egy gyermek szakadt, ételfoltos, és ápolatlannak tűnő ruhában. Ma ez a leggazdagabb réteg trendje.

 

Mégsem ez az igazán nagy probléma, hanem, amivel kezdtem. Idősebb korosztálynak nincs pénze a millió kötelező kifizetés, hitelek, étkezés, család, válás, tartásdíj, napi kifizetni valók, illetve, inkább azt gondolom, hogy erre sajnálják a leginkább. És ebben élen vannak, tisztelet a kivételnek az idősebb, egyedül élő, férfiak.

 

Könyörgöm, miért kell koszos ruhában járkálni, mosdatlan, ital, cigarettaszagú lehelettel, amelyet egy rágógumi rágásával próbál „eltűntetni” a járműveken? Miért írja le magát az az idősebb ember?

 

Mint akinek a televízión, az étkezésen, és a magába forduláson, minden szépségről való lemondáson kívül nem lenne semmi értelme., hogy él.

 

Változatlanul, elnézést kérek mindenkitől, aki most tiltakozik, hogy ő nem, hogy ő fut, jógázik, kerékpározik, és edz, és azoktól az idősebb hölgyektől, akik végigdolgozták az életüket, és aztán teljesen egyedül maradtak, pénz és családi segítség nélkül, csak azt a tendenciát látom megvalósulni, hogy az elkeseredettség, az ellehetetlenülés, amelyet a világ nyújt nekünk, a napi gondok, így csapódnak le.

 

És természetesen, ezzel együtt jár az állandó panasz, a valakit szidni kell, mert másképpen nem érzi jól magát, valakit gyűlölni kell, valakire mindig haragudni kell, mert másképpen nem magyarázható, hogy semmi sem jó.

 

Ismerősöm mesélte, igaz, a rokona nyolcvannégy éves, de, hogy a néni csak a halált várja. Amúgy teljesen jó karban van, és ellátja magát. Tegnap az uszodában együtt öltöztem, hajnalban és két óra múlva is a nyolcvannégy éves Ilonka nénivel. Ilonka nénit 12 éve látom az uszodában. Egy időben mindennap járt, aztán drága lett az uszoda, de most újra megfizethető. Ilonka néni százötven centiméter, nehezen éri fel a tükröt a hajszárítónál, de ápolt és szép, sőt mondhatom, gyönyörű, mert tiszta, ápolt, a haja szépen megfésülve. Lassan megfontoltan jár, néha elmondja, hogy igen, neki is fáj, itt, ott, de nem baj, ameddig el tud járni, úszni. A másik idős barátnőm, is nyolcvanon felül van. Tiszta, ápolt, koncertekre, kiállításokra jár. Már nem utazik havonta külföldre, egy –egy kiállításra, de itthon is megtalálja az élete értelmét. Gyermeke nincs, de unokahúgai, öccsei, és azok leszármazottai rendszeresen étkeznek nála, van, hogy tíz embernél többre főz.

 

Hát így, ezek a példák jobban tetszenek, mert azt gondolom, az, hogy nincs elegendő pénzünk a napi megélésekre, nem jelenti azt, hogy ápolatlan, és visszataszító külsőt kell felvennünk.

 

Tükrözzük a lelkünk szépségét a külsőnkkel is, azt gondolom, ez fontos, mert fontos, hogy figyeljünk mások érzéseire is, az ő szépségüket tápláljuk a mi szépségünkkel.

Képillusztráció, egy több, mint tízéves munkám, a Szépség és a szörnyeteg.

 

 

Mit tud a kezem?

Bár véletlenek nincsenek, mégis azt kell mondanom, hogy véletlen emeltem le a könyvtárban Anna Gavalda 35 kiló remény című könyvét.

A könyv így kezdődik: „Utálok suliba járni. Az égadta világon semmit sem utálok így. És ezzel még keveset mondtam. Rámegy az életem….” , három oldallal később. „Most tizenhárom éves vagyok és hatodikba járok. Na ez az. Hoppá. Máris elmagyarázom. Kétszer buktam…” és egy oldallal később: „Egyetlenegy boldog évem volt az iskolában, a felsős előkészítőben, egy Marie nevű tanítónő osztályában. Ő, amíg élek nem felejtem el. Így visszagondolva szerintem Marie azért ment tanítónőnek, hogy ne kelljen abbahagynia, amit a legjobban imád az életben, vagyis csinálgatni, kiötölni, fabrikálni mindenfélét. Meglátnom és megszeretnem egy pillanat műve volt. Maga varrta a ruháját, maga kötötte a pulcsiját, maga gyártotta a bizsuit. Nem volt nap, hogy ne vihettünk volna haza valamit: kartonpapír sündisznót, cicát tejesüveggel, dióhéjba foglalt egérkét, rajzot, festményt, kollázst…Nála nem csak anyák napja előtt agyagoztunk. Mindig mondta attól eredményes egy nap, ha a végén fel tudunk mutatni valamit. Így visszagondolva szerintem az összes későbbi keserűségemet ez a boldog év okozta, mert ráébresztett egy pofonegyszerű tényre: a világon mindennél jobban érdekel a kezem, meg az, hogy mi mindent készíthetek vele.”

Eddig az idézet. Elevenembe vágott. Erről papolok negyven éve! Ezért harcolok, hogy a gyerek és felnőtt megismerje mindazt az örömet, boldogságot, amelyet az alkotás ad, adhat.

Erről beszélek sokszor itt a blogomon, és társaságban, hogy milyen fontos az alkotás, hogy legyen az a gyerek gyengébb képességű a matematikában, írjon kevésbé jól helyesen, de az önbecsülését megtalálhatja abban, ha alkot, ha fúr, farag, ha bármilyen olyan alkotó tevékenységet folytat, tehát a nap végén, fel tud mutatni valamit, amire büszke, amit az övé, ami az önértékelését segíti, a saját maga megismerésében eligazítja, és amellyel kivédheti azokat a támadási felületeket, amelyek arról szólnak, hogy ő, bizony, „nem jó”.

 

Mert a mai iskolarendszer, és ehhez igazodva a tanár, kényszerűségből, és a szülő, a megfelelni vágyását át transzporálva a gyerekébe, ugyancsak azt gondolva, hogy attól lesz jó a gyereknek, ha már elsőben számítástechnikát és nyelvet tanul, és minden kreatív tevékenységet, a rajzot, az éneket, a kézműves tevékenységeket technika órán a béka mínuszába helyezve, elmismásolva, arra nevelve a gyereket, és önmagát, hogy ezt utálni kell, mert erre nincsen ám szüksége!

 

És kérdezem én, hol van a gyakorlati érzék, hol van a lehetőség, hogy ráébredjen az a gyerek, hogy az óvoda után tőle elvett önkifejezésre milyen nagy szüksége van élete végéig, akár.

 

Foglalkoztam pici gyerekekkel. Tanítottam alsósokat, felsősöket hosszú évekig. Amikor elfogytak az óráim, beraktak a napközibe, ahol régebben volt lehetőség arra, hogy lazítsunk a gyerekek folyamatos stressz helyzetén. De öt évvel ezelőtt, és gondolom, most sincs erre lehetőség. Hiszen a leckét a napköziben írják, és közben, jönnek-mennek. Különóra, fejlesztés, edzés, jön a szülő, mennünk kell, ja, nincs meg a lecke? Kérdezi ő is, és a kolléga is. Miért? Ja, hogy kézművesedtetek? Minek, hiszen nincs meg a lecke… És ez így megy, míg elérkezik a középiskola, ahol már nyűggé válik a rajzóra, és az énekóra, technika, pedig egyáltalán nincs. Pedig sokan szeretnék. Hiszen a számítógépet jobban ismerik, mint néha a tanár, mégis azt nyomatják ezerrel. És mégis, a szakkörre tódultak kicsik és nagyok, mert a hiány bennük volt, a készítés és az alkotás hiánya, az öröm, és a szabad áramlás hiánya.

 

Mivel 22 évig több ezer gyermek fejlődését végigkísérhettem, állítom, hogy a világunk is szebb lehetne, ha figyelnénk erre, ha lehetőség lenne az iskolában és a magánéletben is, hogy kézművesedjenek, hogy játszóházazzanak, hogy alkothassanak, hogy taníthassunk, hogy tanulhassanak, és ne csak a telefon, és egyéb eszközök nyomkodása legyen a szabadidő eltöltésének módja, hanem keltsük fel az igényt arra, hogy bár tény, hogy számítástechnika nélkül ez a világ már nem működik, de a szépség az máshol van. A szépség az odaát van, a kezek világában.

Nem tudom, kedves olvasóm, megfigyelted-e már a kezedet?

Vagy természetes, hogy van egy olyan eszközöd, amely mindent tud, amely fog, szorít, simogat, cirógat, ír, formáz, ha árnyjáték, akkor is helytáll, ha mutogat, akkor is mindenki érti, ha táncolsz, akkor áramlik, az egyik legbonyolultabb rendszer, amely a testeden van.

Használd hát, és alkoss, hogy több és szebb lehess, és a világ is körülötted!

Ehhez a bejegyzéshez a Micimackó ujjbáb-készlet egyik fotóját tettem fel.

 

 

Itt és most!

Február 14-e. Az a bizonyos Bálint, vagy Valentin nap.

Ébredéskor sok minden kavarog a fejemben.

Honnan nézem én ezt a napot? Ezt a boltokban, és új módiban sok-sok szívecskével megtámogatott napot?

 

Már előző bejegyzésemhez kapcsolódó Szent Erzsébet figurája kapcsán volt egy beszélgetésem on-line tegnap este. Egy kiigazításért írt nekem egy nagyon régi kedves barátnőm lánya. Örültem, Ő rémült volt, hogy megsértett, mert meglátott valamit, olyant az írásomban, amely nagyon kevés ember számára ismert, és javításra szorult. Örültem, hogy olyan fiatal is olvassa, amit írok, aki ezt továbbgondolja, aki tudja, és érti, hogy az 1207-ben született, négy éves korában Németországba küldött, mintegy az országok közti béke jelképeként, Erzsébet élete egy mai fiatalasszony életében is fontos lehet.

 

Én magam sem tudtam sok mindent Erzsébetről.  A Szent Erzsébet év kapcsán Sárospatakról meghirdetett babakészítő pályázat kapcsán mélyedtem bele az életébe, és ismertem meg rövid, de annál példamutatóbb életét. Ez a kutatómunka mindig szükséges, amikor egy történelmi figurát készítek el. Másképpen nem tudnék lelket tenni a figurámba, nem érezném, hogy egy újabb „gyermekem”, akit az alkotásommal jelenítek meg a későbbi látogatók, őt esetleg kevésbé ismerők számára.

 

Négy éves korában elküldve egy idegen országba, azzal a teherrel, hogy mintegy nászajándékképpen, az előre le, - és kikötött nászra felajánlva, élt idegenek között, cseperedett, távol apjától, aki II. Endre és, anyjától, aki Gertrúd. (Az a Gertrúd, „kinek Bánk Bánnal gyűlt meg a baja”. Anyja halálakor, már távol volt tőle két éve, Erzsébet, akkor 6 éves volt.) Erzsébet rövid életét 24évesen fejezte be, de mégis volt az életének olyan szakasza, amikor boldog, sőt szerelmes volt! Szerelmes, férjébe, Lajosba, aki nem is volt jegyese! Eredetileg Hermannt jegyezték el vele, de Hermann életét vesztette egy csatában, és ekkor, ha a mérhetetlen mennyiségű hozományt vissza tudták volna adni, visszaküldték volna Erzsébetet Magyarországra. Így hát, tíz évvel Wartburgba érkezése után, a tizennégy éves Erzsébet az akkor húsz éves ifjú türingiai fejedelem, IV. Lajos felesége lett. Három gyermeket hozott világra. Tizenhat, tizennyolc, és húsz évesen. Harmadik gyermeke tizennyolc nappal férje, csatatéren, fertőzés következtében bekövetkezett halála után született meg. Lajos ekkor huszonhat éves volt.

 

Sz. Jónás Ilona Szent Erzsébetről írt életrajzi könyvében írja: „Mert Erzsébet szereti a férjét. Talán a lovagi líra hatására azon ritka életrajzi anyaggal van dolgunk, amelyben utalást találunk az ifjú házasokat egyesítő szerelemre. Ez a motívum azonban a hagiográfia műfajában rövid életű. Talán ez a XIII-XIV. századi világi irodalomban jelentkező, meglehetősen ambivalens szerelem ábrázolásával is összefügg, de hamarosan teljesen eltűnik a szentek életrajzából…”

 

Manapság, amikor a szerelem nem választás, és előre elrendeltetés kérdése, mint a régmúlt századokban, esetenként tiltott dologként megélt érzés, oly kevés, és ritka a tiszta érzés, és a hozzátartozó, a kémia elmúlásával megélt szeretet.

Nem általánosítok, de látom, tudom, mennyire vágyik nő és férfi egyaránt, hogy meglelje a szívének oly fontos társat, hogy mellette életét széppé és boldoggá tegye.

 

Világunk, ez a kapkodó, rohanó, terhekkel teli világ nem találja azt a pontot, azt a pillanatot, amikor csak úgy ott vagy, és érzed, az érzéseket, és a boldogságot, hosszan és kiteljesedően. Azt látom, hogy a mai ember nem tudja igazán megélni. Mert mindenben meghatározott szisztémák, és programok szerint élünk, és hajtjuk a perceket, órákat, és napokat, hogy meglegyen, hogy több legyen, hogy élményszerű, és kiteregethető legyen, mert ezt kívánja tőlünk a környezet, a világ, ha nem mutatod meg magad, akkor elveszthetsz a süllyesztőben is akár, ha nem mész utána, ha nem vagy ott, akkor nem létezel.

 

Amikor szerelmes vagy, van párod, és mindketten lebegtek a rózsaszín ködben, vagy lilában, mindegy, akkor még az élet apró momentumai is máshogy alakulnak. Mert a kisugárzás egészen más, mert a szeretet, a szerelem minden pólusodból kifelé sugárzik, mások felé is. Más is kap belőle. És ez mindenkinek jó.

 

Nyolc évvel ezelőtt, a február 14-e szintén vasárnapra esett. Hogy honnan tudom, hát, mert akkor már jó pár éve egyedül éltem, párom se volt. Túl voltam egy hét éves, nem együtt élős, de nagyon intenzív szerelemmel megtűzdelt kapcsolaton, és utána, egy nagyon gyorsan lezajló, eget-földet megmozgató szerelmen, amely rendkívül sok örömmel, fájdalommal, várakozással, és csalódással teljesen kiforgatott magamból.  Így hát akkor, nyolc éve, (ahogy azóta sem), nem volt párom.

Bár több társkereső oldalon is beregisztráltam, és később két társkereső irodába is hiába nyomattam be rengeteg pénzt, sok-sok teljesen felesleges randim volt, amelytől csak alább és alább került az önbecsülésem, az önértékelésem, és a reményem arra, hogy valaha lesz párom.

 

Éés, akkor, nyolc éve, egy nyílt nap híre érkezett el hozzám február 14-ére datálva!

A nyílt napot Vörös Ákos, Prakash tartotta, és az ő barátai, volt transztánc, légzésmeditáció, és sok minden olyan dolog, amelyek számomra teljesen ismeretlenek voltak, de azt gondoltam, itt, biztos lesz majd számomra ember, aki rám néz, és azt mondja, igen, te kellesz!

 

Hát nem, a nap jól eltelt, ember, hozzám való férfi alig volt. De felfigyeltem egy fekete hajú, égető mélységű fekete szemű lánykára, aki a légzésmeditáció közben hangos kiáltásokkal „zavart” engem. Ő volt, az akkor számomra még ismeretlen, de két hét múlva, már megismert Joós Zsófi, imádott későbbi 6 éven keresztül rendszeresen vezető NIA táncvezetőm, aki megismertette velem a tánc szeretetét, azt az érzést, amelyet a közös tánccal, a lelkünk kapcsolódásaival táncunkon keresztül valósulhatott meg.

Mindenhova követtem őt éveken keresztül, követtük jó páran, míg lelke másik fele, a zenélés el nem szólította őt OMNIA-nak általam elnevezett táncunktól.

 

Vele és szeretetteljes kis csapatunkkal ismertem meg a táborozás, az együttlét csodáit, a közös táncmeditációkban, a szabadtáncban, a kötött lépésekben rejlő magunk szépségeit feltáró lehetőségeket. Az önszeretet, az önismeret, a belső lét, a belső gyermek táncait, az autentikus, zene nélküli tánc mélységeit.

 

Már nem vagyok fenn egy társkeresőn sem. Sok év alatt, amíg lemondtam erről a lehetőségről, nagyon sok, számomra sokszor megalázó randevú, és kezdeményezés után, még mindig várom, hogy megtaláljam, hogy megtaláljon az EMBER, aki az én párom, szerelmem, és társam lesz, lehet.

 

Most, nyolc évvel a nyílt napon való társtalálás, és sokévi egyéb keresgélés után, kiküldöm az Univerzumba ezt a kérésem, vágyam, és reményem, hogy az a valaki, aki nekem rendeltetett, jelenjen meg az életemben, elfogadva engem, ahogy vagyok, hogy elfogadhassam őt, ahogy van, szeretetben, szerelemben, a mindennapok bőségében, és szépségeiben. Itt és most!

 

Szeretet-önszeretet

Sok posztban, és tanító e-mailban olvasom, hogy azért ír az ember hektikusan blogot, mert nincs témája.

Hát ez nekem nem jön be.

Mert nálam, nem ez a probléma, a témák, a megfogalmazás, az írás vágya, folytonosan ott van az agyamban, és már látom, ahogy a billentyűket nyomogatom, hiszen a képernyőt nézve, írom ki magamból, ami a szívemben boldogság, vagy, ami a szívemet nyomja. Sokszor az még jobban segít, ha rá sem nézek a monitorra, csak nézek, lefelé az asztalra, és írok. Mert akkor még mellé sem ütök! Ki érti ezt?

De nem ez lenne most a fő témám, hiszen az élet annyi, de annyi témát ad, nap, mint nap, hogy győzzem leírni, és győzzem beépíteni az életem folyásába, a fejlődésbe, és a továbblépésekbe. Néha, azért, meg is döbbenek, hogy az elütések kapcsán a gép, olyan szavakat nem ismert fel, amelyek evidensek. De, hát, mit akarsz, ez egy csak gép! Mondom magamnak, miközben, a géppel veszekszem, hogy a véletlenszerű elütéssel beírt szót nem ismeri fel.

 

Pedig a véletlenszerű lelki és cselekvési elütéseinket, pedig mi nem ismerjük fel. Illetve, felismerjük, de újabb, és újabb alaklommal sétálunk bele a csapdába.

 

Például, azonnal beindul a segítési ösztön, amikor valaki megemlít egy problémát, akár, a facen, akár a baráti körben, és már nyüzsgök, és szervezek, és csinálom előtte az utat, és amikor rájövök, hogy nem kéne, mert hagyni kellene az illetőt végre felnőni, addigra már az illető eltűnt, kivált, felnőtt, annyira, hogy elfelejtett engem is.

 

Barátságok szűntek meg ilyen okok miatt, de, hát minden kapcsolat alapja, az egyensúly. A kapcsolati egyensúly fontos szabály, mert, ha nem figyelünk rá, akkor erősen visszaüt.  Mert az egyensúlyt nélkülöző kapcsolatban, mindig az szívja meg, aki többet ad, mert, a társa, ha nem tudja viszonozni, a lelke, olyan hiányt szenved, hogy ettől a súlytól csak úgy tud megszabadulni, ha elhagyja azt a kapcsolatot.

Aztán azok az ismerősök, akik fűt-fát ígérnek, és amikor a tevékenység megvalósulására kerül a sor, egy sms, egy telefon, egy levél, egy üzenet erejéig sem tisztelik meg a másikat azzal, hogy szólnak, hogy megint nem jó, hogy egyáltalán, jó lesz-e valaha az együttműködés, vagy csak egy felfújt lufi volt a nagy öröm.

 

De még ez sem az, amiről írni akartam, bár, nem véletlen, mert ez a kétféle viselkedés, játszmák, még mindig el tudják vonni az energiát, mint, az a sok-sok csoda, amellyel találkozom, és ez nem jó.

 

Felfokozott energiaszinten, csodás, érintések, ölelések kapcsán, lebegve közlekedem a lakásom felé, és ötletek erdeje jön, hogy miben, és hogyan szépíthetem az életem.

Alkotok, és amikor megvalósul, amit elképzeltem, újabb vállveregetés, és boldogság.

Élményekkel teli beszélgetések, csodás események, mind, mind abban segítenek, hogy jól érezzem magam a bőrömben.

Tegnap este színházban voltunk ikertestvér barátnőmmel. Csodás hely, harmadik sor, csodás előadás, nagy kacagások, és jó beszélgetések, majd, kocsival haza is hoztak. Ennél csodásabb élménydúsabb estét!

 

Ezekre kell fókuszálni! Ezeket kell morzsolgatni, amikor azt érzem, hogy elveszett valami, amikor beáll a hirtelen égető hiány, amely már fájdalmas.

 

Mert a szeretet erről szól, mert kapjuk, kapom folyamatosan, és már „csak” az a feladatom, hogy magamba építsem, és úgy kezeljem, hogy amikor bármilyen csalódás ér, és az kihúzza a lábam alól mindazt a talajt, amelyet a napi csodákkal felépítettem, akkor tudjam, hogy mindaz a lehúzó energia nem fontos, mert minden egyéb, ami körülvesz, sokkal, sokkal fontosabb, és szebb.

Amikor a mindennapos munkába járás alól felszabadultam, akkor döbbenten vettem észre, hogy ugyanúgy rohanok. Hová? Kérdeztem magamtól. Miért rohanok? És most, immár, öt évvel a nyugdíjazásom elindulása óta, megengedem magamnak, hogy visszabújjak az ágyba olvasni, ahogy kamasz koromban tettem!

És megengedem, hogy csodás emberekkel találkozzam, azért, hogy ők is örülhessenek a találkozásnak. Hogy régi tanítványokra rálelve, együtt örülhessünk. Hogy gyermekkori játszópajtással megbeszéljek egy találkát, és így tovább, irány a csillagos ég!

 

Ha érted, ha nem, a boldogságomat magamnak teremtem. Nem a Valentin, vagy Bálint nap dönti el, hogy boldog lehetek-e. Egy barátnő mosolya, szeretete, a táncos lábak, az alkotás, a napok szépsége, a csillagok, a felhők az égen, a szél, ahogy megsimít, a madarak, minden arról szól, hogy élünk, és ennél nincs csodálatosabb!

Ehhez a bejegyzéshez egyik legszebb figurám, Szent Erzsébetről készült figurámat csatolnám, aki élete minden percében a szeretetet képviselte. Abban az életképben, amelyben ábrázoltam,épp Lajostól, férjétől, és szívbéli szerelmétől búcsúzik, és akkor még nemt tudja, hogy utoljára látja, mert Frigyes a táborhelyen lesz beteg és hal meg nagyon fiatalon, maga után hagyva Erzsébetet, aki a  harmadik gyermeküket várja, mindössze húsz évesen.